A lelkész nem köztulajdon. A családja sem az.

Milyen sokszor mondjuk, és milyen természetesen: „A MI LELKÉSZÜNK.” Szép mondat. Tartozást jelenthet, közösséget, bizalmat, egymásra bízottságot. Csakhogy néha a birtokos személyrag túlságosan is komolyan veszi önmagát.

Mert a „mi lelkészünk” egy idő után könnyen azt kezdheti jelenteni: tudnunk kell, hol van, miért nincs itt, hová ment, kivel találkozott, mit csinál a szabadnapján, miért nem vette fel a telefont, miért nem válaszolt az üzenetre, miért ment szabadságra éppen most, miért vett ezt vagy azt, miből telik neki rá, mit dolgozik a házastársa, hová jár a gyermeke, miért nem volt ott a családja ezen vagy azon a gyülekezeti alkalmon.

És egyszer csak észrevétlenül megtörténik valami: A SZOLGÁLATBÓL TULAJDONJOG LESZ.

Pedig a lelkész nem köztulajdon. Nem a presbitérium tulajdona. Nem az esperesé. Nem a püspöké. Nem a falué. Nem a gyülekezeté. És még csak nem is az egyházé.

KRISZTUSÉ.

Ez pedig egészen mást jelent, mint azt, hogy mindenki rendelkezhet vele.

A lelkipásztor valóban nyilvános szolgálatot vállal. Számonkérhető abban, ahogyan a szolgálatát végzi. Felelős a rábízottakért. Nem bújhat a „magánélet” mögé, amikor szolgálati mulasztásról, erkölcsi felelősségről vagy visszaélésről van szó. De a számonkérhetőségnek is van határa.

A SZOLGÁLAT NYILVÁNOS. AZ EMBER NEM KÖZTERÜLET.

Van ajtó, amelyen túl már nem a gyülekezet következik. Van telefon, amelyet néha nem kell felvenni. Van nap, amely nem munkanap. Van vacsora, amely közben nem kell temetést egyeztetni. Van szabadság, amely nem engedélyezett távollét a gyülekezettől, hanem szabadság. Van házasság, amely nem gyülekezeti projekt. És vannak gyermekek, akik egyáltalán nem jelentkeztek lelkésznek.

Talán itt követjük el az egyik legsúlyosabb hibát. Amikor valakit lelkésszé választunk, hajlamosak vagyunk vele együtt „megválasztani” a családját is. A házastárs legyen jelen, mosolyogjon, segítsen, vegyen részt, fogadjon vendéget, legyen kedves, legyen példás – de azért ne legyen túlságosan látható. A gyermek legyen rendes, köszönjön, üljön szépen a templomban, ne legyen hangos, ne lázadjon, ne hibázzon. Lehetőleg kamaszként se. Mert hát: „MÉGISCSAK A TISZTELETES GYERMEKE.”

Kevés mondat képes ennyi igazságtalan terhet rátenni egy gyermek vállára. Ő ugyanis nem tett fogadalmat. Nem választotta a parókiát. Nem jelentkezett közszereplőnek. Nem kérte, hogy az ő jegyeiből, ruhájából, barátaiból, viselkedéséből vagy botlásaiból az apja vagy az anyja szolgálatáról állítsanak ki bizonyítványt.

A LELKÉSZ GYERMEKE MINDENEKELŐTT GYERMEK.

És a lelkész házastársa mindenekelőtt házastárs. Nem ingyenes gyülekezeti alkalmazott, nem automatikus nőszövetségi vezető, nem sofőr, nem vendéglátóipari háttérszemélyzet, és nem a lelkész szolgálatának kötelező tartozéka. Ha szolgál, azért szolgáljon, mert ő maga erre kapott elhívást. Ne azért, mert hozzáment egy lelkészhez, vagy mert egy lelkésznő férje lett.

Van azonban ennél is kényelmetlenebb kérdés: MIÉRT GONDOLJUK NÉHA, HOGY JOGUNK VAN A LELKÉSZ EGÉSZ ÉLETÉHEZ?

Talán azért, mert fizetjük?

Ha igen, akkor érdemes nagyon gyorsan tisztázni valamit. A gyülekezet nem embert vásárol. Szolgálatot tart fenn. A FIZETÉS NEM TULAJDONJOG. A PARÓKIA NEM SZOLGÁLATI KETREC. A TELEFONSZÁM NEM HUSZONNÉGY ÓRÁS ÜGYELETI VONAL. A lelkész pedig nem olyan közösségi szolgáltatás, amelynek meghibásodását akkor jelentjük, amikor húsz percen belül nem válaszol Messengeren.

Persze van másik oldal is. A lelkész sem hivatkozhat folyton a határaira, miközben elhanyagolja a rábízottakat. Nem lehet minden kellemetlen feladatot „magánéletre” hivatkozva elutasítani. A pásztori szolgálat természetéből következik, hogy néha éjszaka csörög a telefon. A halál nem kér időpontot. A baj nem nézi a szabadnapot. Ezt, aki lelkésznek áll, tudja.

DE A RENDKÍVÜLI HELYZET NEM VÁLHAT ÁLLANDÓ ÜZEMMÓDDÁ.

Mert ha egy közösség természetesnek tekinti, hogy a lelkésze mindig elérhető, mindig rendelkezésre áll, mindig jelen van, mindig meghallgat, mindig eltemet, mindig vigasztal, mindig szervez, mindig megold, akkor előbb-utóbb már nem lelkipásztort lát benne, hanem funkciót. És a funkciónak nincs házastársa, nincs gyermeke, nincs fáradtsága, nincs rossz napja, nincs szüksége csendre.

AZ EMBERNEK VAN.

Talán ezért kellene újra megtanulnunk egy nagyon egyszerű mondatot: A LELKÉSZ IS HAZAMEGY. Nem a szolgálatból valami Istentől idegen területre, hanem azokhoz, akiket Isten ugyanúgy rábízott. Sőt, bizonyos értelemben előbb rábízott.

És könnyen lehet, hogy egyszer nem azt kell majd megkérdeznünk egy kiégett, megfáradt vagy családjában magára maradt lelkipásztortól: „MIÉRT NEM BÍRTAD?” Hanem önmagunktól:

„MIÉRT GONDOLTUK, HOGY MINDENT BÍRNIA KELL?”

A gyülekezet joggal várhat lelkipásztori szolgálatot a lelkésztől. De nem várhatja el, hogy közben lemondjon önmagáról. És végképp nem formálhat jogot azokra, akik soha nem is jelentkeztek erre a szolgálatra.

A LELKÉSZ NEM KÖZTULAJDON. A CSALÁDJA SEM AZ.