Mit jelent megújulni Isten előtt?

A reformáció ugyanis minden nemzedéket személyesen érintő ügy. Isten igéje ma is megszólítja az egyházat, megvilágítja tévedéseit, és megtérésre hívja. Ezért a megújulás kérdését sem kerülhetjük meg, különösen akkor, amikor egyházunk jövőjéről, szolgálatáról és vezetéséről gondolkodunk.

Ilyenkor könnyen a látható változások kerülnek előtérbe. Új elképzelések, szervezeti átalakítások, személyi döntések és a szolgálat hatékonyabbá tételére irányuló törekvések mind részei lehetnek az egyházi életnek. Komolyan kell vennünk őket, hiszen emberek között, valóságos társadalmi viszonyok között végezzük a szolgálatunkat. Felelősek vagyunk azért, hogyan bánunk a ránk bízottakkal, miként élünk a tekintéllyel, és mit tapasztalnak az emberek Krisztus követőinek közösségében. A változtatás azonban önmagában még nem mondja meg, merre tartunk. Egy egyház sokat alakíthat a működésén úgy is, hogy közben nem jut közelebb Urához. Máskor éppen a hűség kívánja meg, hogy felülvizsgáljuk a megszokott gyakorlatot. A kérdés az, mihez igazodunk, amikor döntünk.

A Heidelbergi Káté 54. kérdés-felelete világosan vallja: Isten Fia Szentlelke és igéje által gyűjti, oltalmazza és megtartja egyházát. Ez a hitvallás az egyház egész életét meghatározza. Krisztus gyűjti össze a közösséget, ő adja annak életét, és ő szabja meg küldetését. A tisztségek, a hagyományok, az intézményi rend és az emberi teljesítmények mind fontosak lehetnek, de egyik sem kerülhet az ige fölé. Az egyházi szolgálatban kapott felelősség éppen abban mutatkozik meg, hogy az ember kész számot adni döntéseiről, és elfogadja: saját szándékait is meg kell vizsgálnia Isten előtt.

Ezt fejezi ki a reformáció örökségének egyik sokat idézett gondolata, a semper reformanda is: az egyháznak folyamatosan készen kell állnia a megújulásra. Ezt a mondatot könnyű a változtatás jelszavává tenni. Református értelemben azonban sokkal komolyabb igényt támaszt velünk szemben. Minden korban újra meg kell hallanunk Isten igéjét, és engednünk kell, hogy megítélje tanításunkat, döntéseinket és kialakult szokásainkat. A régi önmagában nem szent, az új pedig önmagában nem előrelépés. Krisztushoz való hűségünket kell újra meg újra megvizsgálnunk.

Itt kapcsolódik össze az egyház megújulásának kérdése a megigazulás reformátori tanításával. Isten kegyelemből, Krisztusért fogadja el a bűnös embert, hit által. Ebből él a keresztyén ember, és ebből él az egyház is. Ha saját igazunk bizonygatása válik legfontosabb ügyünkké, nehezen viseljük a bírálatot, a hibák elismerését pedig tekintélyvesztésként élhetjük meg. Aki azonban komolyan veszi Isten kegyelmét, annak van bátorsága szembenézni a mulasztásaival. Tudja, hogy a bűnvallás nem semmisíti meg a hitet, a bocsánatkérés nem szégyen, a tévedés beismerése pedig nem feltétlenül gyengeség. Az egyház hitelességét is erősíti, ha kész megvallani, ahol eltért attól, amire Ura elhívta.

A Jelenések könyvében a feltámadott Krisztus az efézusi gyülekezethez szól. Elismeri kitartását, fáradozását és a hamis tanítással szembeni éberségét, mégis súlyos szót mond neki: „Az a panaszom ellened, hogy nincs meg már benned az első szeretet” (Jel 2,4). E gyülekezet története ma is figyelmeztet. Lehet valaki szorgalmas, következetes és tanításában körültekintő, miközben megfogyatkozik benne az Úr iránti szeretet, és kihűl a testvérek iránti figyelem. Krisztus ezért megtérésre hívja az efézusiakat, és arra emlékezteti őket, honnan estek ki (Jel 2,5). Szava az egyház minden nemzedékének szól: a szolgálat eredményességét csak az Úrhoz való hűséggel együtt lehet helyesen megítélni.

Ezért az egyházi tisztségek betöltésekor is többről van szó személyek kiválasztásánál. A vezetés szolgálat, amely hitbeli meggyőződést, bölcsességet, felelősségvállalást és a másik ember iránti tiszteletet kíván. A változtatásra irányuló javaslatokat érdemes meghallgatni, a folytonosság értékeit pedig gondosan mérlegelni. Mindezek közben azonban ugyanaz az ige szólít meg mindenkit: a vezetőket és a vezetetteket, a változást sürgetőket és a megőrzés mellett érvelőket, a döntéshozókat és a döntéseket bírálókat. Egyházunk javát akkor keressük igazán, ha saját álláspontunkat is készek vagyunk Isten igéjének mérlegére tenni.

A megújulás gyümölcsei a hétköznapi kapcsolatokban válnak láthatóvá. Abban, hogy igazat mondunk akkor is, amikor ez kényelmetlen; vállaljuk a felelősséget a döntéseinkért; bocsánatot kérünk, ha megbántottunk valakit; meghallgatjuk azt is, akivel nem értünk egyet; és figyelünk azokra, akiknek kevés a hangjuk, kevés a befolyásuk. Az imádság ebben is segítségünkre van. Amikor Isten elé állunk, kérhetjük, hogy mutassa meg, mit lát másként bennünk, mint mi magunk. Ez az imádság bátorságot kíván, hiszen Isten válasza olykor éppen azt érinti, amit a legszívesebben érintetlenül hagynánk.

A reformáció hónapjában tehát érdemes feltennünk a kérdést: milyen egyházat formál bennünk az evangélium? Olyan közösséget, amely képes meghallani Isten igéjét akkor is, amikor az kényelmetlen igazságot mond ki? Amelyben a tekintély együtt jár a felelősséggel, a hitvallás a mindennapi engedelmességgel, a testvéri közösség pedig az őszinte szó kimondásának szabadságával? Ezek a kérdések mindannyiunkat érintenek. Válaszunkat az egyházi életben hozott döntéseink, a másokkal való bánásmódunk és a Krisztushoz való hűségünk mutatja meg.

A zsoltáros imádsága ezért a mi imádságunk is lehet. Kérjük Istent, vizsgálja meg szívünket, mutassa meg tévedéseinket, és őrizzen meg attól, hogy saját igazunkhoz jobban ragaszkodjunk, mint az ő igazságához. Egyházunk megújulása ott kezdődik, ahol ezt a kérést őszintén ki tudjuk mondani, és készek vagyunk komolyan venni a választ is. A reformáció örökségét így adjuk tovább élő hitként: Krisztus igéjére figyelve, kegyelméből élve és az ő szolgálatára odaszánva magunkat.

Borítókép: Facebook/Debrecen-Szabadságtelepi Református Egyházközség