Szabad (vagy naiv?) egyház szabad (vagy naiv?) államban

Magyarország visszatérőben van egy demokratikus rendszerhez. Másfél évtizedes ellentétes irányú folyamat után, amelyben a 16 év párját ritkító, maga a törekvés nem. A demokráciának való hátat fordítást jelentős erők szorgalmazzák világszerte. Fő oka a modern társadalmak tagadhatatlan válsága számos vonatkozásban. A populisták ezért sutba vágnák az eddigi rendszert. A másik oldal szerint az még súlyosabb helyzetet teremtene: mintha egy tüdőbetegnek még a végtagjait is amputálni akarnánk.

A demokráciához való visszatérést nem azt jelenti, hogy úgy teszünk, mintha már célba értünk volna. Ahhoz elkerülhetetlenek olyan lépések, amelyek már jól működő demokráciában kerülendők: jogalkotási folyamatok rendkívüli felgyorsítása, a (kétharmados) többség biztosította lehetőségek maximális kihasználása, nagy arányú személycserék stb. Van veszélye, hogy az útközben szükséges módszerek tovább élnek akkor is, amikor már nem indokoltak. De még súlyosabb érv, hogy történelmi úttévesztés lenne hagyni olyan viszonyok fennmaradását, amelyek a demokrácia felszámolása által és éppen annak érdekében jöttek létre.

Az a kérdés, hogy meddig és mit indokol az átmeneti helyzet a társadalmi és politikai élet legkülönbözőbb területein aktuális. Az egyházban, az egyházpolitikában is.

Bár nagyon különböző demokratikus mintái vannak állam és egyház kapcsolatának, alapelv az egyház autonómiájának tiszteletben tartása a politikai hatalom részéről, tartózkodása attól, hogy beleavatkozzon az egyház belső ügyeibe. Ez az elv annak ellenére valóra váltható, hogy az egyháznak mindig van politikai szerepe is. Természetes, sőt elvárható, hogy kiálljon hitéből fakadó értékek, szempontok érvényesülése érdekében: szorgalmazza a szegények, elesettek iránti szolidaritást, ugyanakkor értékőrző politikai döntéseket támogasson, élen járjon konfliktusok békés rendezésének keresésében; vagy éppen síkra szálljon a vasárnap sajátos státuszának megőrzése érdekében. Az is természetes, hogy a pártok saját érdekeiknek megfelelően reagálnak az egyházak ilyen megnyilvánulásaira. Mivel azonban az egyház nagyon más természetű szervezet, állásfoglalásai hol egyik, hol másik párt törekvéseihez állnak közelebb, és ezért egyik sem fogja kifejezetten szövetségesének vagy ellenfelének tekinteni magát az egyházat.

Más az, ha az egyház szisztematikusan egy politikai erő támogatójává válik, mert azt gondolja, hogy ez segíti legjobban küldetésének beteljesítését. Ez a lényege az úgy nevezett politikai kereszténységnek, amely számottevő erő sok országban és a legkülönbözőbb keresztény hagyományok talaján. Ez érvényesült Magyarországon is egyre jobban az elmúlt másfél évtizedben. A társadalom pedig elkönyvelte, hogy a két legnagyobb egyház a korábbi kormánypárt(ok) szövetségesévé vált. Aktívan vettek részt a közéletben és szinte kivétel nélkül az említett pártokat erősítve. A kormány pedig mindent megtett annak érdekében, hogy egyrészt egyfajta hűbérúri pozícióba kerüljön az egyházakkal szemben, másrészt, hogy a szája íze szerinti viszonyok jöjjenek létre azokon belül is.

Az Orbán kormány hatalomátvételi kísérlete kudarcot vallott az evangélikus egyház esetében, de látványosan sikeres volt a református egyházban, ahol – történelmileg is példátlan módon – a miniszterelnök egy volt miniszterét tudta az első számú vezető pozíciójába juttatni, aki azután pontosan úgy építette ki a maga egyházon belüli hatalmát, ahogyan az a NER rendszer idején a társadalom majdnem minden más szegmensében is történt. (Balog Zoltán püspökké válásához még az egyház törvényeit is meg kellett változtatni; amikor pedig kirobbant a „kegyelmi ügy”, széles körben azzal indokolta pozíciójához való ragaszkodását, hogy nem mondta neki a miniszterelnök, hogy mondjon le.) A katolikus egyház helyzete eleve összetettebb a Vatikán miatt, de katolikus körökben is gyakorta volt érzékelhető, hogy sokak számára nem a Szentszék álláspontja a mérvadó, hanem a reformátusnak keresztelt, de teljesen vallástalanul felnőtt magyar miniszterelnöké, akiben pontosan akkor támadt vallási érdeklődés, amikor pártja hirtelen fordulattal balliberálisból jobboldalivá vált.

Az egyházban a sokak számára traumatikus választás óta erőteljesen jelen van az az álláspont, hogy „ki kell böjtölni azt a rövid időt” amíg visszatér a hatalomba a korábbi kormánypárt. Sőt, annak bekövetkezte érdekében tenni is kell. Volt kormánypárti politikusok ezt szinte elvárásként is megfogalmazták.

Tévedés, hogy az egyházak aktív tagjai túlnyomó többségükben a volt kormánypárt hívei lennének. Még a lelkészek sem. De érzékelhető, hogy nagyobb arányban, mint általában azok, akik iskolázottság, kulturális háttér szempontjából hozzájuk hasonló társadalmi rétegbe tartoznak. Itt nincs mód annak elemzésére, hogy esetükben az elmúlt évek kormányzati propagandája miért lehetett sikeres, az viszont tagadhatatlan, hogy sokan szinte gyermeki elfogulatlansággal ragaszkodnak továbbra is a Fideszhez. De vannak olyanok is, akik ezt rendkívül céltudatosan teszik. Őket próbálta az előző kormány minden eszközzel egyházon belüli pozíciójukban megerősíteni. Ha most ugyanők lelkesen hangoztatják az egyház autonómiájának fontosságát, akkor az csak az Orbán-kormány szemfényvesztő „szuverenitásvédelmének” egyházi változata. Valójában saját befolyásukat védelmezik. Sok jóhiszemű azonban, aki korábban sem tudta, akarta látni a kiábrándító valóságot, most is könnyen hajlik a jól hangzó érvek elfogadására. Ennek nagyon rossz konzekvenciái lehetnek személyi kérdésekben is; de ennél még károsabb, ha az egyház emiatt nem néz szembe politikai szerepvállalása miatti hitelességvesztésével. Mert azzal nemcsak az egyháztól mint intézménytől, hanem magától az evangéliumtól idegenít el milliókat.

Ezzel szembesülve nincs könnyű helyzetben az új kormány, ha valóban tiszteletben akarja tartani az egyház autonómiáját, de nem úgy, hogy azzal eltorzult viszonyok tovább élését segítse elő. Ehhez ki kell lépnie a steril diplomácia kényelmes sáncai mögül. Hiba lenne úgy tennie, mintha nem lenne tisztában a valósággal: azzal, hogy az elmúlt évtizedek belülről mennyit roncsoltak az egyházakon is a láthatókban való gyarapodás közben, és azzal, hogy vannak, akik – realitásérzék hiányában vagy éppen „túlzott realitásérzékük” okán – továbbra is azonosítják az egyház érdekeit a bukott kormánypártéval.

Az egyház küldetésével szembeni – egy szekuláris államtól is helyénvaló – tiszteletnek éppen az lenne jele, ha elhangzana, hogy esetleges okokból fakadónak és mindkét fél által lezárhatónak tekintik azt az időszakot, amelyben az egyház gyakran a korábbi kormánypárt politikai szövetségeseként jelent meg saját hívei és az egész társadalom előtt is. Ez létérdeke az egyházaknak, mert gyakran azonosítják azokkal a politikai megnyilvánulásokkal, amelyekkel szemben igen erős az ellenérzés a társadalom ma már nagy többségében. Az ebben való egyetértés esetén joggal várhatja az egyház, hogy autonómiájának tiszteletben tartása kötelező szólamnál mélyebb elkötelezettséget jelentsen a kormány részéről. Ha azonban párpolitikailag pozícionálja magát, akkor nem. Aki pártpolitikát művel, arra úgy fognak tekinteni, mint aki pártpolitikát művel.

Van ennek a kérdésnek személyes aspektusa is. Természetesen tudható, hogy az egyházakban kik voltak a korábbi kormány legbuzgóbb hívei. Ha a kormányzat őszinte, akkor nem tagadhatja, hogy tárgyalásokban és máskülönben is könnyebb partnerként kezelnie olyanokat, akik nem ezen az úton jártak. Kétségtelen azonban, hogy itt nem csak egyes személyek aránytévesztéséről van szó, hanem sokkal súlyosabb és teológiai (ön)kritikáét igénylő tévútról: a politikai teológia csapdájából kellene kiszabadulni, amely az elmúlt száz évben új és új formában kísértette meg az egyházakat.

Látszólag segíti, valójában súlyosan károsítja az egyházat az a „szokásjog”, hogy az állami szervek nagyon visszafogottak az egyházban, egyházi intézményekben történő visszaélések kezelésében. Ennek a gyakorlatnak a fenntartása az egyházi autonómia teljes félreértelmezése lenne, de szinte már elvárássá vált az egyházak részéről. Amikor az új kormány egyik fő ígérete az elmúlt időszak tengernyi korrupciós ügyének kivizsgálása, ez óhatatlanul feszültségben van a jelzett egyházi „elvárással”. A kivételezés, ügyek elfedése azonban nem az egyház, legfeljebb az érintett személyek érdekét szolgálná, a kormánynak pedig súlyos hitelességvesztést okozna.

Borítókép: Hurta Hajnalka